A történet egy gyönyörű unikornisról szól. Holdfény volt a neve, mert sötétségbe fényt varázsolt. Robosztus termetű, szürke csődör volt ezüstös rövidszőrrel, és fekete hosszúszőrrel. Patái szinte csillogtak a sötét csüdszőrzet takarásában. Vidáman legelészett a mezőn, ezüstös sörényén megcsillant a napfény. A legelő mesebeli volt. Holdfény egy büszke méneshez tartozott, aminek ez a legelő volt az otthona. Mindenhol gyémánt virágok nőttek, aranyszínűek voltak a fák, a növények, és minden varázslatos volt. Egy nap otthagyta a ménest és elindult az erdőbe, hogy szabadon vágtázhasson. Ahogy belépett az erdőbe, sűrű növényzetet és rengeteg fát látott, amik között pókhálók, indák, és egyéb ijesztő dolgok voltak. Kidőlt fák mindenhol, és ordító sötétség. Bár még csak most ment le a nap, az erdőben sötét volt. Holdfényt elvarázsolta az erdő, nem vette észre, hogy eltévedt. Szarva segítségével fényt varázsolt, de nem látott kiutat. A sok növény még sűrűbbnek és ijesztőbbnek tűnt. Kétségbeesetten állt az éjszaka közepén. Fura hangokat hallott. Mintha sikoltanának. És mintha valamit ilyesmit suttognának:

- Vigyázz!

- Segíts!

Elindul az ijesztő hangok irányába, de az útjába állt valami nagyon sötét, ijesztő és hátborzongató. Úgy nézett ki, mint a sűrű, fekete köd. Ordított róla a gonoszság, a feketeség. Holdfénynek rossz előérzete volt. Ijedten elkezdett menekülni. De Fekete Köd (ugyanis ez volt a neve) utána eredt. Volt valami furcsa. Unikornissá formálódott. Vörös szemű, fekete paripává. Szemei szinte égettek. Szarvából tüzet lövellt, a patáin is tűz volt. És szélsebesen vágtázott Holdfény után. A fák csak úgy rohantak a szürke unikornis mellett, de nem állt meg. Tovább kellett mennie az ijesztő sötétségbe, különben egy annál is borzasztóbb sötétség kapja el. Újra hallotta a hangokat. Most már fülsüketítő segélykérésnek hangzott. Vissza kellett fordulnia, kideríteni mik ezek a hangok. Úgy tűnt, Fekete Köd eltűnt. A sötétség mégis ordított. Holdfény elindult a hangok felé. Útközben gyötörték a förtelmes kiáltások és a sötétség ijesztő volt. A pókhálókon megcsillant a holdfény, különös táncot járva a hálón. Egy tisztásra ért, ahol unikornisok szellemei keringtek mindenhol. Hátborzongató hely volt, úgy tűnt Holdfényre akarnak támadni a szellemek. Volt ott egy kőtábla is. Ősi írással vésték bele az ezüsten világító szöveget, mely így hangzott: „E tisztás el van átkozva, kit Fekete Köd elkap, ide jut és nem szabadul. De a jóslat azt mondja, hogy eljön egy unikornis, aki majd fényt varázsol, és Fekete Köd megszűnik, az áldozatok megmenekülnek.” Ez volt Holdfény végzete. Hátranézett, és látta, hogy ott vágtázik Fekete Köd, mögötte tüzes port és zajt csapva. Holdfény szarvával olyan erős fényt idézett elő, amekkorát eddig soha. Ezüsten csillogott minden a hatalmas világosság körött, és az éjszakából nappal lett pár pillanatra. Fekete Köd először csak hátrált, majd elkezdett menekülni. Soha többé nem kell aggódnunk miatta. A sikoltó szellemek hálájukat úgy fejezték ki, hogy körberepülték Holdfényt, és körgyűrűt alkotva megajándékozták egy arany medállal.

- Ez majd segít, ha nem tudod merre van a helyes út!

 Majd sorban eltűntek az örök megnyugvás felé. A büszke paripa elvégezte a dolgát. A felkelő nap fényében eszébe jutott, hogy vissza kell térnie a méneshez.

- De hát eltévedtem. - gondolta.

A medál az erdőbe egy fényes utat jelölt ki. Ez vezetett vissza a legelőre. Elkezdett vágtázni, és alatta csillogott az ösvény. Hálás volt a szellemeknek. Visszatért a legelőre, hangosan nyerített és ágaskodott a halvány napfényben.

(Ez a rövid sztori,  most dolgozom a hosszún. Lesz borító és hátlap is!)